Fejvadászat (Dr. Borai Ákos írása)

Mit tehet a polgár a szökevény, a szökött, körözött bűnöző elfogására? Egyáltalán legitim-e hazánkban, az USA-ban olyannyira honos, a szökevények üldözésére szakosodott „bounthy hunters” intézménye? Vállalkozhat-e a polgár ilyesmire vagy pusztán - szemben az Egyesült Államok vadnyugati ihletésű gyakorlatával - pusztán kereshet-kutathat, ámde erővel aligha csaphat le a televízióban vagy mondjuk a hirdetőtáblán látott körözöttre, netán - a sértett megbízásából - a jogot semmibe vevő, az igazságszolgáltatás előtt bujdokló polgártársára?

A „fejvadászat” gyakorlatának - amint azt tudjuk, tudhatjuk - tetemes tradíciói vannak az Egyesült Államokban, s e legitim intézmény jószerint az USA történelméből, különös fejlődéstörténetének sajátosságaiból fakad. Másrészt az egyes eljárásjogi jogintézmények létezése is - s itt jobbára az óvadék intézményére gondolhatunk - táptalaját adja a fejvadászat elismert gyakorlatának. Többek azáltal, hogy az óvadékkal „kiváltott”, szabadított bűnelkövetők - jószerint félve az őket fenyegető jogkövetkezményektől, gyakran közömbösséget mutatva az időleges szabadulásuk érdekében jelentős összegű biztosítékot, óvadékot nyújtó többnyire magánszemélyek, magántársaságok jósága, jóhiszeműsége iránt - inkább a szökést vállalják; természetesen így gerjesztve a hoppon maradt, pénzüket elvesztő „szponzorok” dühét.

Ekként pedig - ismerjük el - a „bounthy hunters” intézménye nem pusztán az igazságszolgáltatatást támogató szerepével tűnhet ki a számunkra fura angolszász jogintézmények sorából, hanem bizony-bizony gazdasági érdekeket is jócskán megtestesít. Itt valamifajta analóg példaként akár az ilyen célokat is szolgáló „vádalku” intézményét is felemlíthetném. E példa azért tűnhet „analógnak”, mert az állam - a számos indok között - a büntető igényéről éppen a polgári jogi igények eredményesebb érvényesíthetősége érdekében mond le részben vagy egészben. A "fejvadász-rendszerben" az állam, a hatalom - többek között - az óvadékot nyújtó gazdasági érdekei érvényesítésének is teret engedve jogosítja fel a privát szférát a bűnüldözési feladatok ellátására. Természetesen ez az okfajta az ilyen rendszert megalapozó, indokoló jog- és kriminálpolitikai okoknak csupán  egyike. Persze a „fejvadászat” - tudhatjuk meg az amerikai híradásokból  - az igazságszolgáltatás számára is igen hasznos; e tekintetben ugyanakkor közömbös az amerikai társadalom számára az, hogy a „fejvadászt” nem feltétlen az igazságérzete vezérli, hanem üzletet lát a dologban éppúgy, akár - említette egykor egy londoni nyomozótiszt - mondjuk az erőszakos pénzbehajtásra fejét adó alvilági figura.

No de hát - s ez is a dologhoz tartozik - a praktikumán túl számos veszélyt is magában rejt a privát "embervadászat", jobbára azért, mert sokáig engedély és képesítés hiányában, valójában hatósági kontroll híján tették a „fejvadászok” mindazt, amit tettek. E különös figurák egyes, jórészt a képzetlenségükből, gyakran pénzéhességükből fakadó túlkapásai - amint az tudott dolog - közfelháborodást is okoztak, másrészt az amerikai képviselőházat is a szigorítás útjára kényszerítették; a jogintézmény azonban rendíthetetlen maradt! Itt jobbára arra gondolok, hogy az amerikai, gyakran túlzott erőszakot is bevető, alkalmazó   „fejvadászatnak” számos vétlen személy is áldozatául esett; de ismertek olyan különös esetek, amikor éppen a „fejvadászok” váltak az ugyanazon szökevényt üldöző más „fejvadászok” célpontjaivá, elsősorban amiatt, hogy az üldözött elfogásával ők juthassanak a „vérdíjhoz”.

• Arról van tehát szó, hogy az Egyesült Államokban - törvényi feljogosítás alapján - ilyenre vállalkozó magánszemélyek, privát szervezetek szökött, körözött bűnözők elfogására vállalkozhatnak, s jószerint mindazt megtehetik, akár a rendőrség emberei: tehát erőszakot is alkalmazhatnak!

     Mit tehet a magyar polgár vagy éppen az általa megbízott magánnyomozó?

Hát először is tisztáznunk kell: az angolszász jogrendszer - amilyennek az Egyesült Államok-béli jogrendszer is tekintendő - merőben más jogelvekre épül, mint az ún. kontinentális jogrendszereket telepítő filozófia! Az Egyesült Királyság kivételével Európa más államai - s közöttük hazánk - az ún. kontinentális jogrendszert építette ki;  ez döntően a római-jogi klasszikus jogelvekből táplálkozik, s azok kereteit nem igen lépi túl.

Ismert, hogy az állami életre felocsúdó társadalmak hajdanán rendkívüli erőfeszítéseket tettek az érdekek „önérvényesítése”, az önhatalmi jogérvényesítés visszaszorítására.; e folyamatban az önhatalmat korlátozó társadalmi normák jogi normatívákká vedlették át magukat, s az egyéni érdekérvényesítés - e folyamat következményeként - jórészt jogi mederbe terelődött. E kérdésnél elsősorban a római-jogi megoldásokra emlékezhetünk. Gondoljunk csak pl. az i.e. 451-50-ben elkészült XII. táblás törvényben írottakra; e törvény tudniillik nem büntette azt az egyént, aki az éjszakai vagy a fegyverrel védekező tolvajt ölte meg. Rendkívül érdekes megoldást mutatott a Decretum Divi Marci, Marcus Aurelius egyik rendelete, amely akként rendelkezett, hogy a creditort (a hitelezőt) követelése elvesztésére kell büntetni, ha követelését önhatalmú jogérvényesítés keretében - tehát mellőzve az igazságszolgáltatás már akkor kiépített útját - oly módon rendezi, hogy a debitornak (adósnak) a követelés helyébe lévő vagyontárgyait elfoglalja.

Hasonló megoldást találhatunk a II. Valentinianus, I. Theodosius és Arcadius egy konstitúciójában is (i.sz. 389.). Végül a justiniánusi kodifikáció rendezte e kérdést az önhatalom általános tilalmának deklarálásával (i.sz. 554.). De nem csupán az írott jog, hanem az azt végül is megalapozó római jogelmélet is az önhatalom majdnem általános tilalma mellett voksolt.

Tagadhatatlan viszont, hogy az önhatalmú jogérvényesítés állami „helyettesítése” az ókori társadalomban sem lehetett abszolút mérvű; de az önhatalmú jogérvényesítés bizonyos formulái a mai társadalmakban sem mellőzhetők! A modern, korszerű jogrendekben azonban az önhatalom tilos formáját már általánosnak, uralkodónak kell mondanunk; az ún. „jogos önhatalom” manapság is rendkívül korlátozott esetben érvényesíthető.

Mindebből - sommásan - az következik: a kontinentális jogrendszert telepítő-építő államokban a körözött bűnözők elfogására irányuló hatósági teendők ellátása az állami nyomozószervek privilégiuma maradt, s e feladatok gyakorlását a privát szféra számára kifejezetten tiltják a jogszabályok. Itt pedig jobbára az önbíráskodás vagy éppen a zsarolás büntetőjogi tilalmazottságára utalhatunk; nem feledve természetesen azt, hogy a büntetőjogunkban még számos olyan további „mankótényállást” is megfogalmazott a jogalkotó, amelyeket éppen a jogtalan önhatalmat gyakorlóval szemben alkalmazhatunk. Az pedig az uralkodó jogi filozófiánktól teljességgel idegen, miszerint a bűnözők elfogására üzleti, gazdasági megfontolásból vállalkozhassanak a laikus elemek. E szereptévesztésnek - jórészt tradíciók hiányában - beláthatatlan következményei lennének. Egyébként a legijesztőbb példákkal éppen a „fejvadász-rendszert” meghonosító Egyesült Államok szolgálhatna!

• De hát hazánkban is legitimmé váltak a privát szféra önvédelmi képződményei: így - sokak között - a magánnyomozók, a személy- és vagyonőrök népes hada. Egyáltalán rokonítható-e a magyar magánnyomozó ama bizonyos „bounthy hunters”-szal?

Ismerjük el: óriási társadalmi igény késztette, „kényszerítette” az államot a magánnyomozás szentesítésére. A magánnyomozás intézményének elismerésére irányuló társadalmi törekvések ugyanis egyre élesebbek voltak, másrészt nyilvánvalóvá vált e szolgáltatás megannyi haszna, praktikuma is. Az állam ugyanis felismerte: a polgár nem fosztható meg az olyan eszközöktől, lehetőségektől, amelyekkel élve hatékonyabban tudja érvényesíteni sajátságos érdekeit a legkülönfélébb jogviszonyokban, mindennapjaiban.

Szó sincs azonban magánrendőrségről; a magánnyomozó nem alanya a büntetőeljárásnak, abban nem működhet közre, büntető-eljárási feladatai nem is lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy - a sértett vagy éppen az eljárás alá vont gyanúsított, netán a védője magánjogi megbízása folytán - tanújává is válhat a büntetőeljárásoknak. A megbízás teljesítése során ugyanis olyan adatok birtokába juthat a magándetektív, amelyeknek nyomozás szempontjából jelentőséget kell tulajdonítanunk. A bizonyítandó tényről tudomással bíró ilyen személy azonban nem magánnyomozóként, hanem épp' olyan tanúként vesz részt az ügyben, akár a sértett avagy az eljárás bármely „közönséges” tanúja. Arra azonban nem vállalkozhat a magánnyomozó, hogy a körözött hollétének kifürkészése esetén lesújthasson a bűnözőre. Az ilyen erőszakos fellépésével, ugyanis a jogtalan önhatalom útjára tévedne.

• Hát akkor ki tekinthető magánnyomozónak, mit és hogyan tehetnek érettünk, polgárokért?

A magánnyomozó olyan szolgáltató, aki - egyéni vagy valamely társas vállalkozás keretében - megbízási szerződés alapján adatokat gyűjt, felvilágosítást kér. A magánnyomozó valójában ugyan azt teheti, mint az őt megbízó polgár; többletjogosultsága nincs. A jog végül is nem részletezi, mit tehet igazán a „magánkutató”; inkább a korlátokat rögzíti! A legfőbb korlát pedig az, hogy - s persze ez evidencia - a magánnyomozó nem lépheti át azokat a jogi tilalmakat, amelyek a megbízó polgár számára is éppúgy tiltást jelentenek. A megbízó és a megbízott magánnyomozó között csupán annyi a különbség, hogy ez utóbbi „nagyüzemi” módon, vállalkozásszerűen, speciális jogi felkészültséggel, hatósági engedély birtokában teszi mindazt, amit a polgár is megtehetne, ha akarná, ha éppen lenne hozzá vehemenciája. A magánnyomozót megillető jogok és kötelezettségek köre tehát az őt megbízó polgár jogi helyzetéhez idomul. Az ilyen szolgáltatás így nem irányulhat olyan igények kielégítésére, amelyeket a jogszabályok a megbízó számára sem engednek meg, illetve amely jogosítványok gyakorlását a jog a közhatalmi szervezetek számára tartja fenn. Hatósági jogosítványai tehát nincsenek. Ennél fogva pedig a magánnyomozó „fejvadász” tevékenysége legfeljebb csak addig terjedhet, ameddig az elkövető hollétéről, kilétéről tudomást szerez; elfogása érdekében ugyanakkor a rendőrség segítségére kényszerül.

• Hát akkor igencsak „gúzsba-kötöttek” a magánnyomozóink. Alig-alig tudom elképzelni így, mit tehet jogszerűen a gyakorlatban?!

Mindazt, amit Ön is megtehet! Adatot gyűjthet, felvilágosítást kérhet másoktól,
- ha azt a jog lehetővé teszi - hivatalos iratokba, nyilvántartásokba betekinthet, azokról kivonatot, másolatot készíthet, feltéve persze, hogy a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról, az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény nem állít korlátot; de kép- és hangfelvételt is készíthet másokról, s azokat akár fel is használhatja, kivéve, amikor az ilyen eljárása a személyiségi jogokat védő tilalmakba ütközne. A más részére szóló küldemény is felbonthatja, ellenőrizheti; feltéve, ha a zárt küldemény tartalmának megismeréséhez az érintett hozzájárult. A sort folytathatnám! Tehát  széles körű, felleltározhatatlan cselekvési lehetőség, de egy sor jogállami korlát is! Éppen úgy, mint bármely nyugati jogállamban. Illúzió, ha azt hisszük, hogy a fejlett nyugati államok hatóságai szabadjára engedik a magánnyomozókat. A filmek is arról tanúskodnak, hogy a rendőri szervek óvják saját érdekeiket, s keményen visszaterelik saját pályájára az „eltévedt” magánnyomozót. De hát a magánnyomozó mindenütt „próbálkozik”. A megbízó személyes érdekei ugyanis igen gyakran konkurálnak a jogállami érdekekkel; s itt igen finom voltam!

A magánnyomozói tevékenységet éppen ezért kontrollálja mindenütt az állam, s törekszik arra, hogy - bizonyos korlátok mellett - végül is láthatóvá váljék a tevékenységük.

• Ezek szerint tehát a magánnyomozó nem „fejvadász”, s nem teheti meg azt, amit Amerikában megtehet a „magánnyomozó”.

     De hát a jogunk is ismeri a „jogos önhatalom” intézményét. Nem tekinthető jogosnak az az eset, amidőn körözött bűnözőt fogunk el, ha éppen felismerjük őt, s nincs mód a rendőri segítségre?!

E tekintetben az európai jogrendszerek rendkívül szigorúak: a jogos önhatalom eseteit kizárólag a jogos védelmi helyzetre korlátozzák, s a polgár számára a bűnelkövető elfogását csupán a tettenérés(!) esetére teszik lehetővé. A körözött bűnöző felderítése, csapdába ejtése, erőszakkal elfogása stb. nem tartozik ebbe a körbe.

A büntetőjogi irodalom „tettenérés” alatt azt érti, amikor a polgár vizuálisan is észleli a bűncselekményt, avagy nem szembesül ugyan a bűncselekménnyel, ámde „belebotlik” a tett színhelyéről menekülő tettesbe; ilyen esetekben a polgár a jogsértőt akár erőszakkal is elfoghatja. Hasonló felhatalmazást ad ugyanakkor a polgári jog azokban az esetekben, amikor a jogsértő a polgár birtokát sérti avagy a birtokától fosztja meg.

Az erőszak alkalmazására tehát csak jogos védelmi helyzetben jogosult a polgár, s ilyen módszert már nem alkalmazhat a körözött elkövető felkutatása, elfogása érdekében; kivéve, ha a kifürkészett vagy éppen a tetthelyről menekülő, s üldözött elkövető szembefordul a polgárral, s - nyilván jogosulatlanul - erőszakkal lép fel ellene. Ebben az esetben, s kizárólag ebben az esetkörben tehát a jogtalan támadás elhárítása érdekében léphetünk fel erőszakkal jószerint önnön védelmünkben, természetesen a jogtalan támadással arányosan! Ha tudniillik a „pusztakezű” jogtalan támadást pl. a támadó halálát okozó ellentámadással hárítom el, úgy a többletért vélhetően felelnem kell. De ismétlem: abban a bizonyos korábbi, már hivatkozott riportban minderről igen részletesen beszámoltam.

• A jog érvelése, a szabályozás logikája kétségkívül érthető, nyomon követhető. Igen gyakori ugyanakkor a polgárok ama felvetése, miszerint: miért ne kutathatná fel, foghatná el a polgár, a magánnyomozó a körözött bűnözőt akkor, ha a rendőrségi eljárások hatásfoka - hangsúlyozzák - igen csekély?

Úgy gondolom, inkább a rendőri felderítés hatásfokának javításán fáradozzunk, mintsem ilyen jogot adjunk a polgároknak, szerveződéseiknek. Higgye el - utalva itt ismét az USA-beli fájdalmas tapasztalatokra - a magyar társadalom sínylené meg leginkább a korlátokat alig-alig tűrő, kifejezetten üzleti alapon működő „fejvadász-rendszert”. Meggyőződésem tudniillik, hogy e rendszer előbb-utóbb kriminalizálódna éppúgy, amiként az ilyen gyakorlat a szervezett alvilág körében jelenleg is honos. Nem feledhetjük el azt, hogy az adósságbehajtás vagy éppen a kriminális érdekeket érvényesítő „embervadászat” gyakorlata - amellyel összefüggésben a legutóbbi évek bűnügyi krónikája igen gyászos tapasztalatokat szerzett - a szervezett bűnözés egyik legrentábilisabb üzletágává nőtte ki magát. Az ilyen tevékenységre fejét adó bűnöző számára teljességgel közömbös lenne, hogy a megbízatása jogos, jogosnak vélt vagy éppen bűnös célokat szolgál. Isten ments' attól, hogy a „fejvadászat” jogintézménye megteremtésével - amire szerencsénkre esélye sincs a magyar jogalkotásnak, s ilyen szakmai igény természetesen fel sem merült eddig, de társadalmi igény éppúgy nem fogalmazódott meg e tekintetben - az ilyen tevékenységre óhatatlanul vállalkozó bűnözőket a társadalomra szabadítsuk. Ne felejtsük el, hogy Fenyő Jánossal, valamint az utóbbi évek merényleteinek áldozataival is ilyen, rossz értelemben vett  „embervadászok” végeztek.